A rendszerváltás utáni, a XXI. századba lépő Mongólia legjellemzőbb, legárnyaltabb és talán legbájosabb képét A mongolok három napja című film rendezői festik:
Mongol népviseletbe öltözött férfi apró lován a dombtetőre kaptat. Előhúz egy távcsövet, és a vidéket lesi. Füves puszta bokrokkal, a tájat egy folyó szeli ketté. A közelben jurták állnak. Az itt élő emberek és vendégeik életébe pillantunk be a filmen keresztül, mintegy a távcsővel nézelődő szemén keresztül – a távcső átalakul kamerává: mintha csak magunk leskelődnénk. Ezentúl visszatérő elem is: nem csupán a jeleneteket választja el, hanem a szereplők kezében is feltűnik – kukkolás a kukkolásban (egy férfi a mosó asszony meztelen lábait lesi, a boltos a városi nőt, a szerzetes a folyóban fürdőző meztelen lányt).
A képek „pusztai valóságshow-t” tárnak elénk – nem kevés erotikával és iróniával. A „bolond” Šaraw festményei ezek: a kiválasztott részletek megelevenednek és állnak lassan össze nagyjából koherens eseménysorrá. A film ezért több is, kevesebb is mint a táblakép. A spektrum szűkebb, de a karakterek mélyebbek, a mikrotörténetek kidolgozottabbak, s ami a fő, megmaradt az élő hagyomány, a mindennapi apró rituálék iráni érdeklődés, a nem megkülönböztetése a szakrálisnak a profántól. Vagyis akár a festmény, akár annak mozgó változata értelmezhető mintegy antropológiai tanulmányként – a szó legjobb értelmében –, ahogy megvalósul benne a kettős látásmód: egyszerre lenni belül és kívül.
A mongolok három napjában két réteg húzódik: az egyik az évszázadok óta változatlan (legalábbis annak tűnő) történéseket, munkafolyamatokat mutatja be (ezek akár önálló filmmé szerkeszthetőek volnának), a másik valamiféle változásra utal: olyan cselekedeteket, tárgyakat... mutat be, amelyek nem részei a helyi kultúrának.
A megjelenő ironikus hang e kettő ellentétéből születik, s ettől válik meghatározható korképpé, ám az európai néző számára nem derül ki, hogy az alkotók mindezt milyen szándékkal mutatják be. Nem eldönthető, hogy az
imént ironikusnak (talán groteszknek?) nevezett hatás mennyiben alkotói szándék, s mennyiben a (európai) néző agyában született képzet. Hiszen a film rétegeinek szembesítése, akár a tradícióktól való eltérést is reprezentálhatná, büszkén mutatva a változásokat. Ennek azonban ellentmond a konkrét utalás, amikor is a kedélyesen vizelő férfi az Amuri partizánok dalát fütyörészi.
A darab az európai rendszerváltozások korszakában készült filmekre emlékeztet, amelyekben szintúgy világosan elkülöníthetőek eme jegyek. Az újonnan beszivárgott szokások, használati tárgyak az ismeretlen szemlélő számára is markánsan elütnek a homogénné vált vidéki környezettől, így válik a nem mongol néző számára is izgalmassá a film.
A film történései szinte teljes egészében külsőben zajlanak. A (vélhetően) amatőr színészek a természetes közeg szinte eredeti megmaradása miatt így nem lapítják másodrendűvé a darabot: a valós cselekedetek mellett megjelenő „megjátszott” részek nem csapnak dilettáns mesterkedésbe.
A rendező/operatőr látásmódja (beállításai, képkezelése) nem üt el az általunk megszokottól. A film formanyelvi jegyeiben sokkal inkább az amerikai tömegfilmek jegyeire ismerhetünk, mint sem az ázsiai (és orosz) filmekére, amelyeknek hosszú elbeszélésmódja csupán nyomokban lelhető fel.
A Mongolok három napja sokkal inkább burleszk, az élénk testbeszéd és a komikus jelenetek kifogyhatatlan sora Öniróniával átitatott derűs film, amely néhány hétköznapi történést dúsít a múlt és a jelen történelmi motívumaival.

Teljes film: