Az első játékfilm, amit Mongóliában készítettek, a Mongólia fia 1936-ból. A film, tulajdonképpen szovjet alkotás, a Lenfilm produkciója: a stáb, a rendezőt is beleértve elsősorban oroszok. A szereplők viszont már „valódi” mongolok, az akkor alapított Ulánbátori Állami Nemzeti Színház színművészei, és a forgatás is Mongóliában történt. A film határhelyzetét s egyben az együttműködés retorikáját jól megvilágítják A. Piotrovskij, a Lenfilm akkori vezetőjének szavai: „Ez a film alapvetően Mongólia számára készült, ajándékként a mongol népnek. (...) Az, hogy egy fejlettebb ország művészete érdeklődéssel fordul egy elmaradottabb nép életéhez és hétköznapjaihoz nem azért történt, hogy valami „botrányos anyagot” találjon egy egzotikus, primitív világban, sem pedig azért, hogy a „fehér ember” felsőbbrendűségét hirdető eszméket művészi eszközökkel oltsa bele egy elmaradottabb törzs tudatába, hanem hogy megmutassa egy baráti nemzetnek saját hőseit, hogy megerősítse a nemzet öntudatát.”
A fiatal rendezőnő, Ilja Trauberg, a kalandos, feszült légkörű, mozgalmas történeteket kedvelte, ezért a film nagyon sikeres lett, Trauberg megtalálta a hangot a mongol nézőkkel.
A film egy régi mongol mese alapján íródott, egy egyszerű pásztorlegényről, Ceween-ről és szerelméről, a szépséges Dulmaa-ról. Amgalang, az agyafúrt sofőr szintén Dulmaa kezéért küzd: egy láma jövendölése szerint a lányt az nyeri el, aki elragad egy különleges gyümölcsöt Kína elvarázsolt kertjéből.
A történetet a XX. század első negyedébe helyezték, ahol a határon átkelő Ceveen-t egy olyan világ képe fogadja, amiről ő már-már megfeledkezett: amit ott lát, az a terror uralma, fejek hullanak és a városokat ellepték az imperialista japán agresszió elől menekülő földönfutók.
Ceveen mindig arról álmodozott, hogy hős legyen. Úgy tűnik, közel áll hozzá: kihallgatja a japán hadsereg néhány tisztjének tervét, börtönbe zárják, de nagy nehézségek árán kiszabadul és visszatér Ulánbátorba, hogy figyelmeztesse az ottaniakat a veszélyre. Hazájába érkezve Dulmaa vár rá, megnyer egy birkózó bajnokságot és valódi mongol hős lesz belőle – hogy ne legyünk túl bonyolultak. A mongol közönség imádta a filmet, a történet tetőpontján a Nádom képei és a mongol birkózó tornák győztes jelenetei lenyűgözték a nézőket. A Mongólia fiát a szovjet mozikban is játszották óriási sikerrel.
A filmet, a korai hangostechnika eszköztárát kiaknázva arra használták fel, hogy figyelmeztessék a nézőket a Japán „veszélyre”, egy nomád hős utazásain keresztül mutatva be a mandzsúriai helyzetet. Már itt megfigyelhető a törekvés a dokumentarizmus felé, amely aztán a Mongolkino első filmjeiben is állandóan jelen van.
(Orosz cím: Szin mongolij)
Filmrészlet:
